Kitagolás: miért nem értik egymást kormány és civilek?

Mit jelent a kitagolás és a kiváltás? Mi köze ennek az intézménytelenítéshez? Ez a három fogalom 25 éve a magyar fogyatékosságügy legfontosabb szavai közé tartozik, mégis sok a félreértés vele kapcsolatban. Másképpen értelmezik a szülők, a kormányok, a civlek, és a nemzetközi jog is. Ebben a cikkben igyekszem rendet tenni a fogalmak között.

A három fogalom többé-kevésbé ugyanazt jelenti: azt a folyamatot, amelynek során a nagy, régi intézeteket bezárjuk, és helyettük lakóotthonokban vagy hétköznapi lakásokban adunk helyet értelmi fogyatékos vagy más fogyatékossággal élő embereknek.

És onnantól, hogy ezt a mondatot leírtam, talán te is csóválod a fejed, hogy dehogy, itt valami egészen másról van szó. Mert a három fogalmat azonosként használjuk Magyarországon, de mindenki másképpen értelmezi. Üdvözöllek Bábel tornyában!

Mit jelent a kitagolás az intézeteknek?

Az intézetekben dolgozók, intézetigazgatók számára a kitagolás olyan, mint gyerekeknek a mumus: bármikor megfenyegethetők vele, de igazában még sosem látták. Az intézményeket kormányok és civilek is azzal vegzálják rendszeresen, hogy eljön majd az idő, amikor az intézetet bezárják, sóval hintik be a földjét, az igazgatót szélnek eresztik, az ápolóknak és gondozóknak pedig egészen mást kell majd csinálniuk, mint amit eddig csináltak. Mert amit ők csinálnak, az rossz, hibás, eljárt felette az idő. De majd ha jön a kitagolás, akkor ők vagy megváltoznak vagy fel is út, le is út.

A kitagolás a mumus. És intézete válogatja, hogy mekkora mumus. Mert sok intézet esetében a kitagolás azt jelentette, hogy az intézet udvarán felhúztak egy lakóotthon EU-s forrásból vagy Soros György pénzéből, és minden maradt a régiben. A régi motorosok ezért tudják, hogy a mumussal lehet ijesztegetni, de nem kell betojni, mert a mumus csak nagyon ritkán jelenik meg úgy, ahogyan a civilek akarják.

Mert hogy is akarják a civilek?

Hogy mondják az intézménytelítést a civilek nyelvén?

Vaskos leegyszerűsítés egy kalap alá venni a civil szervezeteket, de vállalom: itt most főleg azokra gondolok, akik intézménytelenítés ügyben meg szoktak szólalni: a nagy és régi civilek (ÉFOÉSZ, MEOSZ), amelyek állami pénzből élnek, vagy a nemzetközi pénzből és magyar adófizetők adományaiból együttesen támogatott civilek, mint például a TASZ (amelynek én is tagja vagyok) és az egykori MDAC, ma már Validity Fundation. Szakmailag ők egyetértenek. Számukra a kitagolás ezt jelenti:

• Az összes nagy intézetet be kell zárni, és sóval kell behinteni a földjüket.
• A lakóotthonok sem a legjobb megoldás, mer ha már 10 ember él együtt, az is intézetnek számít. Persze jobbak a lakóotthonok, mint a 200 fős intézetek, de azért mégiscsak intézetnek számítanak.
• A legjobb dolog a támogatott lakhatás (ismét egy idegen szó), és erre kell törekedni: ez azt jelenti, hogy egy budai bérházban van egy lakás a harmadik emeleten, ahol 1-2-3 sérült ember él együtt, mintha diákok lennének, és szükség szerint kapnak segítséget.

A civilek és az intézetek még soha nem értettek egyet abban, hogy mit jelent az intézménytelenítés.

Hogy a helyzet még drámaibb legyen, ültessük most asztalhoz a kormányok képviselőit is.

Mit jelent a kiváltás a kormányoknak, minisztereknek?

Az ő számukra azt jelenti, hogy egyszerre kell megfelelniük a nagy nemzetközi szerződéseknek, amelyet olvasatlanul szavaztak meg. Nem elég, hogy megszavazták, de éves rendszerességgel irtó kínos beszélgetéseken kell részt venniük mindenféle svájci meg francia városok puccos szállodáiban nemzetközi ENSZ találkozókon. És azt kell hallgatniuk, hogy a perui kitagolási szakértő szerint a magyarok hibát hibára halmoznak, miközben egy ír értelmi fogyatékos civil delegált számonkérő hangnemben tesz javaslatokat a miniszternek.

Miközben ők az egészből nem sokat értenek. Mert a kormányoknak négyfelől adnak tanácsot itthon:

• Az intézetek igazgatói elmondják nekik, hogy a kitagolás egy felesleges dolog, mert a sérült emberek boldogok az intézetekben („jöjjön el hozzánk miniszter úr, és beszéljen a lakóimmal”). Elmondják azt is, hogy a kitagolást lehetetlen megcsinálni, mert nagyon drága. Elmondják, hogy már létrehoztak két lakóotthont a faluban.
• De a lakóotthon nem jó, súgja a politikus másik fülébe a civil szakértő. Legyen helyette támogatott lakhatás, mert az a jövő útja.
• És ekkor lép a szobába a gyógypedagógus, aki így szól: tanulmányaink azt mutatják, hogy a deinstitutcionalizáció eredményeinek vonatkozásában további megválaszolatlan kérdések szorulnak tisztázásra.
• És a sor végén (vagy a sor elején) ott áll az építési vállalkozó, aki így szól: mindegy, hogy mit építünk, csak építsünk, mert abban van a pénz. Tessék kiírni egy pályázatot, és legyen benne, hogy építeni lehet. Mi pedig építünk.

Nos, ebből az egész zűrzavarból az egyetlen megfogható, konkrét dolog a politikus számára a tégla és a malter, csak az építési vállalkozó szavai hagynak benne nyomot. És tényleg: a politikus számára a kitagolás nem más, mint házak építése: beton, tégla, malter.

És ha bárki kérdezi, számonkéri, eztán csak ennyit mond: kéremszépen, lehet, hogy nem tökéletes, de mi legalább építünk valamit.

Hogy mondják a kitagolást nemzetközi jogul és EU-ul?

Ha tovább akarjuk fokozni a zűrzavart, csak csapjunk fel egy nemzetközi egyezményt vagy egy EU-s szakértők által összerakott dokumentumot.

Tegye fel a kezét, aki ért belőle egy kukkot is. Senki?

Akkor már ketten vagyunk.

Ezek a dokumentumok egyvalamit nem tartalmaznak: konkrétumokat, ami alapján el lehetne dönteni azt, hogy akkor a lakóotthon jó vagy nem jó. Vagy azt, hogy mit jelent a támogatott lakhatást. Ezért viszont minden szereplő úgy olvassa őket, ahogyan neki tetszik. Ha pedig a nemzetközi konferencián a nemzetközi szakértővel a folyosón elbeszélgetünk, ő mindenkinek azt fogja mondani, hogy az értelmezése végülis elfogadható.

Hogy mondják magyarul, hogy kitagolás?

Sehogy.

Magyar szó nincsen rá: az intézménytelenítés, a kitagolás, a kiváltás, az intézetbezárás mind mind ugyanannak a néhány német és angol szakszónak suta fordítása (Deinstitutionalisation, Ausgliederung stb.), amelyek egy dologban közösek: tényleg az épületekre és az intézményekre irányítják a figyelmet. És ezért a politikusnak nem is tehetünk szemrehányást, ha tényleg épületekben és téglákban kezd el gondolkodni.

Ezt az írást most remekül le lehetne zárni azzal a közhellyel, hogy a kitagolásnak az emberekről kellene szólnia. Vagy le lehetne zárni azzal, hogy a legnagyobb baj az, hogy maguk az érintettek eddig nem szólaltak meg erősen. Vagy le lehetne zárni azzal, hogy az ember a lényeg, és nem az intézmény. Vagy le lehetne zárni egy másik idegen szó magyar fordításával, hogy a lényeg a személyre szabott támogatás.

Bármerre megyünk, közhelyekbe ütközünk. És többet nem is tudok tanácsolni, mint hogy érdemes lenne elgondolkodnunk a saját közhelyeinken, és egy kicsit megvizsgálni a közhelyből épült falat: hátha találunk valahol egy rést, ahol besüt még valamennyi fény.

Neked van ötleted?

Kérlek ne a Facebook-on kommentelj, hanem itt a cikk alatt, hogy mások is lássák!